Az önigazgató feladatközösségek minőségirányítása

Az “Utak a minőséghez” eljárást a 1990-es évek közepén – amikor Svájcban kötelező lett a szociálterápiás intézmények minőségirányítási programjának megfogalmazása – svájci, antropozófiai alapokon működő intézmények munkatársai dolgozták ki. Az új eljárás kidolgozására azért volt szükség, mert úgy látták, hogy egyik létező minőségirányítási rendszer sem alkalmas az antropozófiai emberképpel dolgozó, önigazgató feladatközösségek működésének támogatására. Olyan megoldást kerestek, amely amellett, hogy megfelel az állami elvárásoknak, összhangban van intézményeik szellemiségével és működési sajátosságaival is, így nem egy plusz adminisztratív terhet jelent, hanem hozzá tud járulni az intézményi működés fejlődéséhez.

Ezt az eljárást ma már 180 olyan önigazgató feladatközösség használja – 68 gyógypedagógiai és szociálterápiás intézmény, 101 iskola és óvoda, valamint a Stuttgarti Waldorf-tanárképzés –, ahol a tevékenység középpontjában az ember-ember közötti kapcsolat áll. Alapelve, hogy a jó minőséghez valójában végtelen jó megoldás vezethet, hiszen minden intézmény más és más, attól függően, hogy kik alkotják a közösségét. Nem standardizálásról van tehát szó, hanem arról, hogy minden közösségnek, s benne minden egyénnek a maga útját kell járnia. Az eljárás ennek az útnak a megtalálásához, az úton található buktatók kikerüléséhez nyújt segítséget.

Rövid magyarországi történet

Az ECSWE (European Council for Waldorf/Steiner Education) 2001-ben Zürichben szervezett egy minőséggondozás konferenciát, ahol a Magyar Waldorf Szövetség részéről többen is jelen voltak. Ennek nyomán Liszka Andrea kezdeményezésére és a Magyar Waldorf Szövetség elnökségének támogatásával Magyarországon először 2006-ban tartott előadást Udo Herrmannstorfer a svájci szociálterápiás intézmények által kidolgozott „Wege zur Qualität” eljárásról. Az első képzésre 2007-ben került sor hazánkban külföldi képzők segítségével “Utak a minőséghez” néven, ahol tizenhárom Waldorf-intézmény több, mint 40 résztvevője volt jelen. Közben a Magyar Waldorf Szövetség hivatalosan is megkérte az eljárás használatának jogát a svájci Wege zur Qualität Alapítványtól, és ezzel kapcsolatban 2008-ban szerződést is kötöttek egymással, ill. az eljárást használó magyarországi intézményekkel. A Szövetség és az Alapítvány között kötött szerződés 2014. őszén háromoldalúvá bővült a Waldorf Ház bevonásával.

Az elmúlt években számos bevezető előadásra, alapozó kurzusra, műhelyre, konzultációra került sor az eljárás keretében, valamint két Waldorf iskolában saját kérésükre ún. peer értékelésre az “Utak” használatára vonatkozóan. Fontos volt továbbá, hogy Magyarországon is kiépüljön egy olyan szakmai kör, melynek tagjai kompetensek az Utak képzésében és értékelésében. Az utóbbi években svájci és osztrák kollégák segítségével meg is történt a hazai szakembergárda felkészítése, jelenleg 14 képző és 16 értékelő van, akik magyar nyelven, a magyarországi viszonyokat ismerve felelősen képesek a képzéseket és értékeléseket lebonyolítani. Ezen túl létrejött az Utam csoport is, ahová azon intézmények delegálnak tagokat, akik Magyarországon ezt az eljárást használják.

2007-ben indult az első alapozó képzés, az azóta eltelt időszakban összesen hét alkalommal volt alapozó képzés – különböző formában -, amelyeken 22 Waldorf-iskola és 3 Waldorf-óvoda pedagógusi, munkatársi, szülői közösségének tagjai vettek részt. Az egyes továbbképzéseken a résztvevői létszám 10-50 fő között mozgott.

Az eljárást jelenleg a Waldorf Házon kívül 10 iskola és 3 óvoda alkalmazza.

Az eljárás 12 területével az un. Alapozó kurzusokon ismerkedhetnek meg az érdeklődő intézmények. Azon az intézmények számára, melyek már részt vettetek az eljárás alapozó kurzusán, és az eljárás bevezetéséhez vagy alkalmazásához további támogatásra vagy csak egy kis lendületre volna szükségük, Bevezető szeminárium vagy Intézménykísérés formában tudunk segítséget nyújtani.

További információ, jelentkezés: Liszka Andrea liszka.andrea@waldorf.hu és Gaál Judit gaal.judit@waldorf.hu

Az eljárás alkalmazásának feltételei az intézményben/szervezetben

• A közösségen belül legyen egy minőséggondozó csoport, akik felelősen hordozzák az eljárást az intézményben/szervezetben.
• Az eljárás jogvédett. Akkor lesz jogosult az intézmény/szervezet az eljárás alkalmazására és használatára, ha arról írásbeli megállapodást köt a Waldorf Ház Pedagógiai Szolgáltató Intézeten (továbbiakban: WH) keresztül a svájci Stiftung Wege zur Qualität (Brosiweg 10. 4143 Dornach) alapítvánnyal. A jog megszerzésének díja: 100.000,- Ft. Az intézménynek/szervezetnek van lehetősége a jogdíjat a saját pénzügyi helyzetének megfelelően, akár részletekben is megfizetni. A jogdíjat az eljárás magyarországi feladatainak finanszírozására fordítjuk.
• Az intézmény/szervezet jogosult delegálni 1 főt a minőséggondozó csoportjából a magyarországi UTAM-Csoport képviselőinek körébe. Az intézményi delegált feladata, hogy összekösse az intézményt/szervezetet a magyarországi UTAK eljárást használó intézmények/szervezetek csoportjával (UTAM-csoport röviden), és önigazgató módon részt vegyen a magyarországi UTAK eljárással kapcsolatos feladatok alakításában. Jelenleg évente 2 találkozó (ősz és tavasz) keretében tartják a személyes kapcsolatot az UTAM-Csoport képviselők, s ezen alkalmakkor határozzák meg pl. a tanév munkatervét és az ahhoz kapcsolódó költségvetést.
• Az eljárás mélyebb megismeréséhez, magyarországi megismertetéséhez kapcsolódó feladatok finanszírozását az eljárást alkalmazó intézmények/szervezetek biztosítják a saját költségvetésükből. Az intézményi hozzájárulások mértéke a gyermek/tanuló létszám alapján került meghatározásra, és jelenleg az alábbiak szerint alakul:
  • 50 főig               50.000,- Ft/év
  • 51-100 fő        100.000,- Ft/év
  • 101-150 fő      150.000,- Ft/év
  • 151 főtől         200.000,- Ft/év
• A szociális érzékenységünket megőrizve úgy gondoljuk, hogy anyagi okok nem akadályozhatják az eljárás alkalmazásának lehetőségét, ezért külön kérelem alapján a fenti hozzájárulási mértékektől el lehet térni. A kérelmet írásban, az UTAM-Csoport felé szükséges benyújtani, a kérelem elbírálása az UTAM-Csoport képviselők hatásköre.
• Az eljárás alkalmazása iránti elköteleződéssel az intézmény/szervezet vállalja, hogy évente egy alkalommal külső értékelés keretében megmutatja, hogyan alkalmazza az eljárást. A külső értékelés költségeit az intézmények hozzájárulásaiból finanszírozzuk, ezért jelenleg ez nem jelent külön költséget az értékelt intézménynek.

Rövid leírás az „Utak a minőséghez©” eljárásról

Mindenek előtt a címben megfogalmazott két jelzőre szeretnénk kitérni: mit jelent az, hogy feladatközösség, és mit jelent az, hogy egy feladatközösség önigazgató.

Feladatközösségnek nevezünk egy közösséget, ha a közösségük alapja egy feladat. Annak érdekében gyűlnek össze, hogy valamit közösen alkossanak, létrehozzanak, fenntartsanak. Erre többnyire azért kerül sor, mert egyedül nem megy, egy-egy nagy cél eléréséhez szükségünk van társakra. Olyan társakra, akik osztoznak céljainkban, s ezek a célok elég fontosak ahhoz, hogy háttérbe szorítsák az egyéni különbségeinket. Mert az tagadhatatlan, hogy nagyon különböző egyéniségek vagyunk – ez a mai korban nem is lehet másként, a jövőben pedig még inkább így lesz – nagyon különböző elképzeléseink vannak a világról, más-más emlékeket hordozunk magunkban, amelyek meghatározzák hozzáállásunkat, reakcióinkat. De ha van egy olyan cél, egy olyan feladat, amit mindannyian fontosnak tartunk, annak alá tudjuk rendelni egyéni meggyőződéseinket, személyes ambícióinkat. Akkor tudunk valóban együttműködni, ha vannak olyan közös célok, amelyek elég jelentősek ahhoz, hogy elérésük érdekében közös cselekvési elveket és közös feladatokat határozzunk. Az a közösség feladatközösség, mely ilyen módon jön létre. A Waldorf-intézmények közösségei általában feladatközösségek, hiszen azok a szülők és pedagógusok alkotják, akik a gyerekeknek Waldorf-pedagógiai nevelést szeretnének biztosítani, és e nemes cél érdekében nagyon sok áldozatot hoznak.

Mit jelent az, hogy egy feladatközösség önigazgató? Nézetünk szerint azt jelenti, hogy egy feladat érdekében közösséggé szerveződő emberek maguk döntenek arról, hogy a céljaikat hogyan akarják elérni. Vagyis egy ilyen közösségben egyenrangú felek vesznek részt, akik közös céljaikért közösen akarnak tenni, s ebből adódóan közösen hordozzák a felelősséget is. Egy ilyen működés nem valósítható meg hierarchikus struktúrában, hiszen ott a felelősség az egyszemélyi vezetőn van. A feladat iránti elköteleződés viszont azt kívánja, hogy a közösség minden tagja felelősen vegyen részt a munkában. Ehhez új együttműködési formákat kellett keresni, ahol a közösség tagjai egyénenként és közösségként is felelősséget hordoznak a célok eléréséért, s ezt a működési formát nevezzük önigazgatásnak.

Rudolf Steiner az első Waldorf-iskola indítása előtt (1919 augusztusában, Stuttgartban) két hetes intenzív felkészítő szemináriumot tartott a leendő Waldorf-iskola tanárai számára. A felkészítő szeminárium előestéjén egy bevezető előadásban hangsúlyozta a történelmi jelentőségét az előttük álló két hétnek, s igyekezett felhívni a jelenlévők figyelmét a legfontosabb szemléletbeli újításokra. Az egyik ilyen újítás épp az önigazgatás fontosságáról szólt:

„Két ellentétes erőt kell eközben összhangba hoznunk. Egyfelől tudnunk kell, hogy mik az ideáljaink, és rendelkeznünk kell azzal az alkalmazkodó képességgel, hogy igazodjunk ahhoz, ami távol áll majd az ideáljainkról. Hogy hogyan hozzuk összhangba ezt a két erőt, nehéz feladat lesz mindannyiunk számára. Ez csak úgy érhető el, ha bevetik a teljes személyiségünket. Kezdettől fogva be kell vetnünk teljes személyiségünket. 

Ezért nem irányítási, hanem igazgatási elvek alapján alakítjuk ki az iskola működését, és republikánus módon fogjuk irányítani. Egy valódi tanár-köztársaságban nem támaszkodhatunk kényelmes vánkosként olyan rendszabályokra, amelyek az igazgatóságtól jönnek. Nekünk kell belevinnünk (magunkban hordoznunk) mindazt, ami megadja a lehetőséget a teljes felelősségre az iránt, amit tennünk kell. Mindenkinek magának kell teljes felelősséget viselnie.” (Elhangzott Stuttgartban, 1919. augusztus 20-án)

A kiindulási pontok tisztázása után rátérhetünk arra, hogy egy nem hagyományosan hierarchikus szervezeti struktúrában hogyan gondoskodhatunk mégis a szervezet minőségirányításáról.

Az eljárás neve: „Utak a minőséghez©” már magában hordozza, hogy nem egy út vezet a jó minőséghez, hanem több. Valójában végtelen jó megoldás létezik. Minden intézmény attól függően más és más, hogy kik alkotják a közösségét. Nem egységes eljárásról, standardizálásról van tehát szó, hanem arról, hogy minden közösségnek a maga útját kell járnia s az eljárás ennek az útnak a megtalálásához, s az úton található buktatók kikerüléséhez nyújt segítséget.

Szembetűnő különbség más minőségirányítási rendszerekhez képest, hogy ez az eljárás klasszikus értelemben véve nem folyamatszabályzó, hanem a közösség tanulását, szemléletbeli fejlődését segíti elő. Hiszen egy önigazgató közösség tagjainak együtt kell alkalmassá válni a célok megfogalmazására, a célokhoz való hűségre és a körülményekhez való alkalmazkodásra, vagyis folyamatainak vitelére.

Ebből adódóan a Waldorf-intézményekben nincsenek nézők. Mindenki érintett, ezért mindenkit be kell vonni az intézmény folyamataiba (pedagógusokat, szülőket, fenntartókat, felsős diákokat egyaránt). Mindenki, a kompetenciájának megfelelő mértékben vesz részt az egyes kérdések megvitatásában, van aki „csak” a közös gondolkodásban, vannak, akik a döntés előkészítésében és vannak, akik a döntés felelősségét is hordozva. Mindenki véleménye számít. Így lesz erős a döntés iránti elköteleződés.

A vélemények figyelembe vételének alapkritériuma, hogy a résztvevők egyenrangú partneri viszonyban legyenek egymással, egymást – a másik embert – teljes egészében tiszteletben tartsák. Ugyanakkor az egyén akarata soha nem nőhet a közösség fölé. Vagyis tiszteletben tartott egyéneknek is tiszteletben kell tartaniuk a közösség akaratát. S ez lényegében nem más, mint a közösség saját közös akaratának védelme. Ebből is látszik, hogy az önigazgató szervezetben az egyén és a közösség egyformán fontos. Nem lenne jó, ha bármelyik dominálna a másik rovására.

A közösség akaratát úgy lehet tiszteletben tartani, ha az mindenki számára egyértelmű, ezért a közösen meghatározott jövőképre, a célokra újra és újra közösen kell rátekinteni, újra és újra elő kell venni, közösen kell hordozni. Hiszen ez a közös feladat köti össze a közösséget.

Minden új feladatnál ez kell legyen a kiinduló pont, mert akkor tudjuk egy irányba húzni a szekeret, ha mindenki ugyan abba az irányba tart.

A közösen meghatározott célok felé aztán az egyéneknek maguknak kell elindulniuk s szabadon, kreatívan, alkotó módon kell tevékenykedniük. Az egyén és a közösség egyaránt felelős. A közösség azért felelős, hogy a célokat megfogalmazza, a pedagógiai alapokat ápolja, a belső szabályokat megalkossa, a felelősségi köröket egyértelműen meghatározza, majd az elvégzett feladatokra rendszeresen rátekintsen, őrködjön a közös akarat megtartásán. Az egyén pedig azért felel, hogy a közösen meghatározott kereteken belül magas színvonalon, autonóm módon végezze a feladatát.

Vagyis az „Utak a minőséghez” eljárás addig tart, amíg a nevelés-oktatás feltételeit megteremti, a nevelés folyamatába már nem nyúl bele, mert azt a pedagógus és a gyermek közötti személyes kapcsolaton alapuló interakciónak tekinti, nem pedig egy szabályozható folyamatnak. A tanítás és nevelés során a nevelőnek szabadságra van szüksége, hogy lehetősége legyen intuitív módon a gyermeknek és a helyzetnek leginkább megfelelően reagálni, kreatívan élően alakítani a nevelési folyamatokat. Ezt igyekszik tiszteletben tartani és tartatni.

Az eljárás középpontjában tehát mindig a gyermek/diák és a nevelő közötti kapcsolat áll, de abból a szempontból, hogy milyen feltételeket kell megteremteni annak érdekében, hogy ez a kapcsolat a lehető legoptimálisabb legyen.

A nevelő és a gyermek közötti kapcsolat optimális feltételeinek leírásakor a következő tizenkét területet határozták meg az eljárás kialakítói:

1. Feladatkitűzés: Nincsen közösség a közösséget megteremtő feladat nélkül. Az intézmény eredményességének alapfeltétele, hogy van-e egy minden résztvevő számára közös alap.
2. Egyéni felelősség: Valamennyi munkatárs személyes tevékenysége döntő mértékben befolyásolja és alakítja a munka minőségét. A nevelés és tanítás terén a minőség annál jobb lesz, minél erősebb az egyéni felelősség a szülők és a tanárok munkájában. Ugyanakkor valamennyi résztvevő közösen viseli a felelősséget az együttműködés formájáért és módjáért. Ez az elképzelés vezet az önigazgatáshoz.
3. Képesség: Aki teljesíteni akar egy feladatot, annak el kell sajátítania a szükséges képességeket. Hogyan kezeljük a képzés és továbbképzés, valamint az értékelés kérdését? Miként köthető össze a továbbképzés a tapasztalattal?
4. Szabadság: Valamennyi gyermek/tanuló önmagára találásának, egész fejlődésének és érésének folyamata összefügg egyéni helyzetével és adottságaival, ezért mindig egyénre szabott – gyakran egyszeri – kezdeményezéseket, kérdésfelvetéseket, megoldásokat és válaszokat igényel. Ez minden érintett számára szabad teret tesz szükségessé, ami a teremtő tevékenység előfeltétele .
5. Bizalom: Minden képzés, minden oktatás emberek folytonos kölcsönhatása révén valósul meg. Csak a bizalom teremti meg azt a teret, amely megengedi, hogy a nevelő/tanár a tanulás és a fejlődés kísérője, támogatója legyen. Ennek a megengedő bizalmi gesztusnak a gyermek/tanulók szülei (mint a gyermeket képviselő „megrendelők”) közvetve és közvetlenül is részesei. Milyen feltételek mellett jön létre egy intézményben a bizalom? Hogyan ápoljuk a bizalmat? Ezek az informatív átláthatóság és a párbeszédre való képesség kérdései. Mi történik, ha a bizalom megrendül?
6. Védelem: Amilyen nehéz biztosítani az emberi kapcsolatokat, épp olyan nehéz a pedagógiában, az oktatásban a minőséget szavatolni. Csak úgy védhető meg, ha minden résztvevő – feladatának megfelelően – egyenrangú félként együtt kíván működni a folyamatok egészében. A felelősségvállalók azáltal kapcsolódnak be a minőség állandó fejlesztésébe, hogy közvetlenül együttműködnek másokkal, és másokat is hagynak részt vállalni az együttműködésben. A védelem tehát a bizalomteljes együttműködésen alapul.
7. Pénzügyi egyensúly: Hogyan teremtünk egyensúlyt az elvégzendő feladatok és a rendelkezésre álló források között? Ezen a területen a költségvetés, a szülői hozzájárulások rendje, a tanári fizetések stb. kérdéseiről esik szó. A munkatársak rendelkezésére bocsátott eszközökkel való gazdaságos és felelős bánásmód kérdése is ide tartozik.
8. Megismerésből fakadó felelősség: A közösség a számára fontos alapelvekkel való elmélyült foglalkozással tudja útját állni az intézményszervezetben megjelenő elidegenítő, eltérítő tendenciáknak. Minél inkább ismerjük a pedagógiánk alapelveit, annál biztosabban tudjuk megőrizni identitásunkat és elkerülni a dogmatizálódást.
9. Egyéni fejlődés: Az intézmény magától értetődően olyan hely, ahol a résztvevőknek változniuk kell. A közösség tagjainak külön külön kell megtenniük lépéseiket a fejlődés útján, hiszen a közösség csak tagjainak fejlődése révén fejlődhet.
10. A jelennek megfelelő cselekvés: Ami az intézményben történik, annak meg kell felelnie a jelenkor követelményeinek. Mi az, ami az intézményben időtlen, és nem csupán hagyománytiszteletből ragaszkodunk hozzá? Mit lehet és mit kell megújítani?
11. Egyén és közösség: Az intézmény abból táplálkozik, amit az egyes résztvevők magukkal hoznak. Hogyan válhat az intézmény minden résztvevőjével együtt a tudatosságot és a kezdeményezést támogató közösséggé?
12. A közösség mint sors: Közös munkavégzés esetében általában csak a munka tartalmáról esik szó. Gyakran átsiklunk afölött, hogy a munkahelyi kapcsolatok minden érintett számára az életút részévé válnak. Ez rendkívüli felelősséget eredményez a résztvevők között.

Ezen területek tudatos ápolásához kaphatunk segítséget az eljárás alkalmazásával. Az eljárás az egész közösség tudatosságának növelését segíti és feltételezi, ezért nem egy gyors folyamat, vagyis nem lehet néhány hónap alatt bevezetni. Cserébe viszont tartós, az egész szervezetet magába foglaló fejlődést eredményez.

Végezetül még egy megjegyzés: nem gondoljuk, hogy ezzel az eljárással minden problémát el lehet kerülni, de nagyon sokat lehet tenni azért, hogy kevesebb problémánk legyen.

Rudolf Steiner a Szociális élet kérdései című könyvében így fogalmaz: „A szociális viszonyok rendezettségét biztosító univerzális orvosság épp úgy nem létezik, amennyire nem létezik olyan táplálék sem, amely véglegesen jóllakat. Az emberek azonban létrehozhatnak közösségeket, amelyekben elevenen együttműködve az életet újra szociális irányba terelik.” (Steiner, R. 1990.21-22.o.)